Úgy gondolom, számot kell vetnem az életemmel. Miért nem lett végül is az összes lehetőség ellenére olyan, amilyennek terveztem. Amilyennek megálmodtam. Édesapám korán elhagyott. Ezt mindenki tudja, ki beleolvasott ebbe a blogba, hiszen az indítást pontosan ez a tény adta. Kaptam ugyan egy 'boldog' családot, de visszatekintve, és nagyon alaposan megrágva, csak egyetlen dologra tudok kilyukadni. Édesanyám igaz, nagy szerelme harmadik férje, Mbá lett. Pityu édesapjával semmi esélyt nem kapott, az én édesapám talán csak egy szükséges valaki volt, aki segített a megpróbáltatások elviselésében, újabb megpróbáltatást hagyva csak maga után. Az igazi Mbá lett. Ezen nincs mit tagadni, nem is érdmes, el kell fogadni. Mindazzal, amit ez eredményezett. Nem voltunk elhanyagolt gyermekek, de az igazi kettős szeretetet nem kaptuk meg. Sem én, sem Pityu. A legtöbb Mbának jutott. Felnőtt ésszel meg is értem. Közel 20 évnyi hányattatás után megtalálni az igazit, nagyszerű dolog. És igen, szeretni kell. Csak ebből mi kimaradtunk. Számunbkra nem volt hely ebben a szerelemben. Kivülállóak voltunk, mégha nem is így akarták. Még ha próbálkoztak is. Még ha szerettek bennünket, akkor is csak azok voltunk, akik. Két félárva gyerek. Ráadásul 7 év korkülönbség nagyon nagy ebben a korban. Mire egymásra találtunk, már mindketten házasok voltunk. Az igazi testvéri szeretet is hiányos volt. Ennyit a körülményekről.
Mindig jó tanuló voltam, tanáraim kedvence. Könnyen vettem az akadályokat, nyertem versenyeket egészen a gimi végéig. Az elismerést megkaptam az iskoláimtól és otthonról egyaránt. Életem egyik legemlékezetesebb napja az volt, mikor kihozták az egyetemi felvételi értesítőt. FELVETTEK!
Valahol, a lelkem mélyén azonban mindig magányos voltam. Hiába a család, a barátok, én magányos voltam. Sokszor visszahúzódó, elvonuló, baját magába fojtó gyermek. Talán az egyetlen ember, ki magányomat elűzte, a párom volt. Őszintén meg tudtunk beszélni mindent, nem volt titkunk egymás előtt. És mégis, én ennek a magányosságnak todom be lelki nyavalyáim kezdetét 1974 őszétől. Pedig megkaptam életem társát, a világ legjobb barátját, mégis valahol itt kezdődött. Mai kezdő diagnózisom: pánikbetegség. Csak éppen abban az időben erről még csak nem is hallottak az orvosok, nemhogy segíteni tudtak volna. Ma már jól tudom, egyszerűen kezelhettem volna, de a hozzá való tudás akkor még nem adatott meg. Ehelyett gyógyszerekkel tömtek, amelyek csak ártottak. De ha nem ártottak is, használni nem használtak.
Szép életemet végigkísérte az árnyék, a betegség. Mert a pánikbetegség megjelenését sok egyéb követte. Probléma lett a pajzsmirígyemmel, a gyermekkori szívizomgyulladás következményeként a szívemmel, ízületeimmel, hogy csak néhányat említsek. Imádott hívatásom ellátása a gyermekszülés és a betegségek újabb és újabb megjelenése következtében akadályozva volt, mígnem 1991-ben leszázalékoltak. A napi 12-14 órás munkát képtelen voltam ellátni. Biológusnak lenni gyönyörű hívatás, de gyermekek mellett, betegen, csak szeretni lehet, aktívan művelni nem. Így fájó szívvel búcsút kellett vennem attól, ami életem egyik legfontosabb lételeme, értelme volt.