Pontosabban, immáron 41 is elmúlt.
Hogy milyen is volt? Nehéz röviden jellemezni. Szép évek voltak. Sajnos voltak nehezebb időszakok is, meg mégnehezebbek, de egy jó házasság ismérve, sok mindennel meg kell bírkóznia, sok megpróbáltatást ki kell bírnia. A mienk ilyen házasság volt, és talán még ma is az.
A szerelem, egymás tisztelete, megbecsülése képezte hosszú házasságunk alapját, no meg a megbocsátás. Mert azért arra is szükség volt.
Az első 10 év maga volt a csoda. Szerettünk, szerettek bennünket. Boldog kettősünkhöz boldog nagyobb család adta a segítséget. Barátok, egyetemi társask, és a millió élmény. És zömében közös élmények.
Az egyetem, a diplomaosztás, az első munkahely mind, mind nagyon jól alakult. Aztán a 70-es években megjöttek a gyerekeink. 1976-ban megszületett a fiunk, 1978-ban pedig a lányunk. Egészséges, boldog gyermekek voltak. Ma már mindketten felnőttek, élik a maguk választotta életüket.
De közben azért gyülekeztek a felhők. Egészségem elvesztettem, majd lassan a felettünk lévő generáció fogyatkozásnak indult. Ami ugyan az élet sora, velejárója, de megviseli a hozzátartózókat. A 25. éves házassági évfordulónkon már hiányzott a sógórnőm, nevelőapám, keresztanyám. 2001-ben bátyámat is eltemettük. És akkor már nem voltak köztünk azok, kik olyan sokat jelentettek számunkra.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt közöttünk soha probléma, nem foglalkoztatott a válás gondolata bennünket. Igen voltak bajok, gondok, hazudik, ki azt mondja, náluk nem volt. De megoldottuk, itt vagyunk. Együtt. 2013-ban.